Eljött a pillanat,hogy vízvezetékszerelő lettem.E.vel karöltve. És itt hangsúlyoznám,hogy a körülmények áldozatai lettünk súlyosan. Következő volt a fennállás:
Mindketten vettünk két szuper ajakbalzsamot, E. pirosat jómagam pedig lilát (tökre elhanyagolható részlet volt olvasható az imént a történet szempontjából). A szokásos csoportos mosdóbavonulós rituálé befejező szeánszaként mindketten felkentük a szájcuccokat.
Most jön a lassított felvétel.
E. kupakja kiesik a kezéből - pattog párat a mosdóban - természetesen mi először egymásra nézünk - aztán elkezd a kiskupak spirálisan gurulni a mosdóban - mindketten kapkodunk,hogy elérjük (nemhogy rátettük volna a kezünket a lyukra) - és a kiskupak eltűnik a süllyesztőben a szemünk elől.
Egy darabig, ugyanis ha nagyon közel hajolunk,akkor látjuk,hogy megakadt a lefolyó közepén.
Lassított felvétel vége.
Nem elhanyagolható információ: már 10 perce órán kellene lennünk.
A sokk hatása alól kikerülve nevetünk egy szolidat (csak addig amíg megfájdul a hasunk és kicsordul a könnyünk, semmi extra) aztán megpróbáljuk szétszedni a csöveket.
A megtisztelő feladat rám hárult én pedig, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, szétszedtem az olasz mosdót. Amiből sok víz folyt ki.A kezemre. Ami büdös volt.Rohadtul.Amiben többen között haj volt. Meg benne volt a kiskupak. Amit E. utána megmosott egy kis kézfertőtlenítőben. Kétszer.
És amik után megfogadtuk,hogy ezt nem mondjuk el senkinek.
Hoppá.
